Az alábbiakban Debreczeni Józsefnek a Mozgó Világban megjelent tanulmányának egy részét közlöm, amely arról szól, hogy az Orbán-család hogyan állította a közhatalmat a magánvagyon növelésének szolgálatába. Debreczeni "A politika fertője" c. könyvét december 1-jén mutatják be a Pallas Páholyban.

Orbán Viktor miniszterelnök jelentős vagyongyarapodáson ment keresztül 1998 és 2002 között, a hivatali évek alatt. A szűkebb család két fő ingatlanadatát nézve: 1. az 1998-ban már birtokolt 5,5 hektárnyi földterület négy év múltán a tizenegy és félszeresére: 63 hektárra növekedett; 2. a tulajdonukat képező (1994-ben 563 ezer forintért vett) belvárosi lakás helyett kertes sváb-hegyi villát vásároltak 2002-ben (75 millióért), amelynek (több tízmilliós) átépítéséhez azonnal hozzá is láttak. Ha a tágabb famíliát is idevesszük, akkor konstatálhatjuk, hogy a miniszterelnök apjának többségi tulajdonában lévő bányacég, a Dolomit Kft. saját vagyona meghétszereződött (98-ról 666 millióra nőtt); a másik vállalkozás, a kizárólagosan birtokolt Gánt-Kő Kft. nyeresége ugyanekkor a tízszeresére emelkedett (16 millióról 167-re).

Már a családi vagyonszerzés kezdetén, a bányaprivatizációban is szerepet kapott közpénzből származó tőke. Simicska Lajos, Varga Tamás és Kövér Szilárd ugyanis azzal a Quality Invest Rt.-vel szálltak be Orbán Győző üzletébe, amelynek vagyonát a fideszes székházeladásból befolyt százmilliók adták. Simicskáék 4,75 millióért vettek részvényt a pártelnök apjától, amit aztán 1,2 millióért – tehát 3,55 milliót „ajándékként” hátrahagyva – adtak el újra neki. (Simicska: „Mindenkinek alkotmányos joga, hogy hülye legyen.”)

Azok a bizonyos „első milliók” tehát nem egyenes úton, hanem az állami pénz – pártpénz – magánpénz vargabetűjét leírva jutottak el a családhoz. De hogyan szaporodtak a későbbiek során? Tény, hogy Orbánék vagyona 1998 és 2002 között nőtt a sokszorosára. Az első miniszterelnökség éveiben. A néptől kapott közhatalmi mandátum birtoklása idején. A kérdés az, hogy a vagyongyarapodás a hatalom felhasználásával, azzal visszaélve történt-e.

E kérdésre először a tokaji szőlők környékén keressük a választ. A szóban forgó ügy 2005 tavaszán került a közfigyelem fókuszába, Orbán szerencséjére ismét post festa (miként a bányaügy is): évekkel a történtek után. Amikor ő maga már nem volt hivatalban. Az Élet és Irodalom megdöbbentő részleteket közölt olyan üzleti tárgyalások jegyzőkönyveiből, amelyeken 2000-ben és 2001-ben Orbán Viktor miniszterelnök is részt vett.13 Mi több: a jegyzőkönyvek által következetesen taggyűlésnek nevezett összejövetelekre nemegyszer a kormányfői rezidencián került sor. A Magyar Köztársaság miniszterelnöke a szövegek tanúsága szerint (névleg a felesége révén) magántulajdonos üzletemberként tárgyalt többek között állami vagyontárgyak, illetve vissza nem térítendő állami támogatások megszerzésének lehetséges módozatairól s az ezek során követendő taktikáról.

A szóban forgó cég, a Szárhegy Dűlő – Sárazsadány – Tokajhegyalja Kft. már puszta összetételénél fogva tipikus képlete volt a korrupciós összeférhetetlenségnek. Az Orbán házaspár üzletfelei ugyanis olyan állami pozíciókat töltöttek be – bizonyosan a kormányfő akaratából –, amelyek ab ovo magukban hordozták a szolgálat–viszontszolgálat mozzanatát. A társaság tagjai tudniillik – jobb esetben: a saját pénzük, tudásuk és kapcsolataik; rosszabb esetben: az Orbán jóvoltából elnyert állami tisztségek fölhasználásával – a hasznukra voltak Orbánéknak. Előmozdították az ő anyagi gyarapodásukat, amit a kormányfő a nekik osztott pozíciókkal (az azokkal járó hatalommal, presztízzsel, pénzzel) viszonzott. Vagy megfordítva: ők hálálták meg az Orbán révén elnyert pozíciókat és javakat: egyre megy. Hogy konkrétak legyünk: Szász Attila ügyvéd például állami cégek fb-tagjaként, továbbá állami felügyeletű cégek és intézmények jogi képviselőjeként csak 2000–2001-ben 50 millió körüli összeget vett föl – miközben a hátán vitte a Kft. üzleti ügyeit, különös tekintettel a kiszemelt földterületek megszerzésére. Az utóbbi cél számára aranyat ért, hogy a sátoraljaújhelyi földhivatalba – merő véletlenségből – Stumpf kancelláriaminiszter unokatestvérét nevezték ki akkoriban, így aztán Szász a sárazsadányi polgármesterhez intézett leveléhez pontos helyrajzi számokkal együtt csatolhatta azoknak az önkormányzati tulajdonban lévő parcelláknak a listáját, amelyeket Orbán és társai kinéztek maguknak. A polgármester igen készséges volt: Orbán (felesége) így vehette meg 2, azaz kettő Ft/m2-ért az első zsadányi területét, amelyre aztán szőlőültetvényt telepítenek majd – vissza nem térítendő állami támogatásból. Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy 1988 és 2002 között Sárazsadány és környéke jó pár tízmilliót kapott különféle pályázatok megnyerését követően – ugyancsak viszsza nem térítendő állami támogatásként. A Kft. tagja volt még Kékessy Dezső tőkeerős üzletember, Orbán személyes barátja – majd 2002-től hazánk párizsi nagykövete. 2006-ban aztán (a veje nevén) volt szíves megvásárolni Orbánék pesti lakását. 63 millióért. A nyolc évvel korábbi vételár (563 ezer Ft) száztizenkétszereséért! Végül, de nem utolsósorban meg kell említenünk Madarász Lászlót, aki az Orbán által menesztett Princz Gábor helyét foglalhatta el a Postabank élén 1998-ban. Ezt követően (1999. december 29-én) nyújtott a Postabank Invest Rt. 145 millió forintos hitelt a Szárhegy Dűlő – Sárazsadány – Tokajhegyalja Kft.-nek: tehát a főnök (és a nagyfőnök) saját vállalkozásának.14 S hogy a történet kerek legyen: a következő évben a Postabank cégei részesültek 90 milliós állami támogatásban.15

Ha ez az egész vircsaft nem lett volna súlyosan összeférhetetlen, akkor nem kellett volna titokban tartani. Márpedig titokban tartották: a közvélemény csak 2000-ben, a HVG jóvoltából szerzett tudomást arról, hogy a Magyar Köztársaság kormányfője (a felesége révén) miféle üzleti vállalkozásban vesz részt immáron bő két esztendeje. Ám hogy ezt mekkora odaadással és miféle eszközök igénybevételével tette, arra csak öt év elteltével derült fény, az Élet és Irodalom által prezentált taggyűlési jegyzőkönyvekből. Ezekből napnál világosabban kiderült, hogy a magyar miniszterelnök olyan üzleti megbeszélések aktív résztvevője volt, amelyeken egy magántársaság tagjai azt latolgatták, hogyan juthatnak minél könnyebben és jutányosabban állami javakhoz. Egyértelmű utalások estek a vállalkozásuk számára kulcsfontosságú állami cég vezető posztjaira kinevezett személyek közreműködésére. A miniszterelnök – mintegy a felvetődő igényekre válaszolva – elmondta: óvatosnak kell lenniük (ő többes szám első személyt használt), a szóban forgó állami javak megszerzésére csak darabonként, és csak a választásokat követően lesz módjuk – de akkor igen. Kiderült az is, hogy a társaság egyik tagja, a kormányfő nejének régi barátja – aki a zsákmányul kiszemelt állami cég jogi ügyeit is vitte – személyesen dolgozott a Hegyalja-törvényen. Eszerint tehát a parlamenti jogalkotás is igazodott olykor a kormányfő üzleti vállalkozásának igényeihez!

„Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet” – szólt Orbán elhíresült mondata, amit ő utóbb az államférfiúi mértéktartás megnyilvánulásaként próbált beállítani, mintha a fenti óhaj tényleg a kérésre és nem a kapásra: az állami támogatás – általa e szerint befolyásolható – odaítélésére vonatkozott volna. De mi történt valójában? Ha tetszik, a dolgok Orbán óhaja szerint alakultak: tényleg nem az ő cégük kapta a legnagyobb összeget. Csak a második legnagyobbat! 2001-ben 570-en részesültek vissza nem térítendő szőlőtelepítési támogatásban az adófizetők pénzéből. Ám 40 milliónál többet csupán két vállalkozás kapott: a Royal Tokaji Borászati Kft. 44 millió 636 ezret; a Szárhegy Dűlő–Sárazsadány–Tokajhegyalja Kft. pedig 41 millió 475 ezret. Sokaknak egyáltalán nem jutott a pénzből. Pedig Orbán a későbbi nyilatkozataival rendre azt a látszatot keltette, mintha olyan normatív juttatásról lett volna szó, amit igény esetén a Magyar Köztársaság minden polgára megkap, majd legvégül – és persze kevesebbet – kaphat belőle a kormányfő (neje) is. Holott az ellenkezője történt: a kormányfő (nejének cége) kistermelők tucatjai elől happolt el tízmilliókat úgy, hogy azoknak egy fillér sem jutott. Az illusztris tagokból álló korlátolt felelősségű (és erkölcsű) társaság – a 2001-ben elnyert bő 41 millión fölül – további két alkalommal részesült még szőlőtelepítésre és meliorációra fordítható ingyenes állami forrásból, mindösszesen 64,5 millió Ft értékben.

Külön biznisz volt ezen fölül a szőlőfelvásárlási projekt.

A miniszterelnöki pár cégének első teljes évi bevétele az állami Tokaj Kereskedőház Rt.-től származott 2000-ben, ami 2 703 000 forintot tett ki. Az összeg maga nem túl érdekes, az viszont annál inkább, hogy a tokaji állami cég – az egyéni termelőkön túl – egyedül ettől a társaságtól vett át szőlőt abban az évben. Ám még ennél is érdekesebb a felvásárlásra fordított pénz eredete. Azt ugyanis külön kormányhatározat biztosította: 1,5 milliárdos tőkeemelést elrendelve a Tokaj Kereskedőháznál. Az eset még nagyobb volumenben ismétlődött meg 2001-ben – a választások előtti utolsó szüret idején –, amikor is 2,5 milliárdos újabb állami tőkeemelés történt, egy újabb kormányhatározatot követően. Minden idők legnagyobb szőlőfelvásárlását bonyolította le abban az évben a Tokaj Kereskedőház. Csak aszúból hatszor annyit vett át, mint bármely más esztendőben. E célból „bevezettek egy új felvásárlási osztályt… amivel a gyengébb minőségű aszú megvételére is lehetőséget teremtettek.”16 2000-ben és 2001-ben a szóban forgó állami társaságnak juttatott négymilliárdos összeg jóval nagyobb volt, mint a teljes magyar borágazatnak nyújtott összes állami támogatás. Egész pontosan annak a 63 százaléka. Miközben Hegyalján az ország szőlőültetvényeinek csupán a 6 százaléka volt található. Ám ez a 6 százalék magába foglalta Orbánék szőlőjét is.

A történet azonban még ezzel sem kerek. Az állami tőkeemelés indokaként ugyanis „a termelési biztonság megszilárdítása és a technológiai fejlesztésen keresztül történő piacépítés” szerepelt,17 csakhogy a Tokaj Kereskedőház korántsem erre fordította a pénzt! A 2000-es 1,5 milliárdból 1,2 szőlőfelvásárlásra ment el az amúgy értékesítési gondokkal küzdő vállalatnál, fejlesztésre az összeg töredékét költötték, alig 300 milliót. A következő évi 2,5 milliárdból pedig már csak 150 milliót fektettek a technológiai fejlesztésbe, a többit megint a felvásárlás vitte el. „A négymilliárdos állami tőkejuttatás… tehát távolról se szolgálta a cég technikai-technológiai felzárkózását; a borvidék jövője szempontjából pedig kifejezetten káros volt… konzerválta a… korábban kialakult termelési, felvásárlási viszonyokat… elmaradt a borvidék kistermelőinek felkészítése az új gazdasági környezethez való alkalmazkodásra, az uniós tagságra.”18

Ám a milliárdos állami források eltékozlásának okaként korántsem csak a felelőtlenség játszott szerepet. Tudnunk kell azt is, hogy Orbán kancelláriaminiszterének igen kiterjedt és népes famíliája is e vidéken lakik és gazdálkodik. A számok magukért beszélnek: a Fidesz kormányra kerülését megelőző évben a Stumpf család tagjai még ötmilliót se kaptak a Tokaj Kereskedőház által felvásárolt szőlőjükért. 2000-ben viszont – miután a kormány másfél milliárdot pumpált a cégbe – már 17,7 millió ütötte a markukat. Egy évre rá pedig – az újabb, immár 2,5 milliárdos tőkeemelés nyomán – 30,6 millió! És vajon ki volt a Tokaj Kereskedőház feltőkésítését elrendelő kormányhatározatok előterjesztője? Stumpf István kancelláriaminiszter, személyesen. (Zárójelben: a cég általános vezérigazgató-helyettesét Stumpf Miklósnak, a marketingigazgatót pedig Stumpf Andrásnak hívták.) Végezetül idekívánkozik még egy adalék: a Tokaj Kereskedőház Rt. a négymilliárdos állami többletforrás ellenére 2002-ben már 300 milliós veszteséggel zárta az évet.

A szőlőfelvásárlási projektet ezzel lezárhatjuk, de van itt még egy apróság. 2005-ben a gazdasági minisztériumból ugyanis előkerült egy érdekes adat, miszerint „másfél kilométeres bekötőút építéséhez 12 és fél milliós támogatást nyert 2000-ben a sárazsadányi önkormányzat. A zártkerti bekötőút – amely a 087 és 089 helyrajzi számon szerepel, és a 37. számú főúthoz csatlakozik – vagyis Orbánék szőlőbirtokára vezet.”19

Ezzel válik kerekké ez az émelyítő történet.

Ám ha lehet, még ennél is émelyítőbb a felcsúti földek és a váli vízrendezés históriája. Nevezett földek magántulajdonúak, a beruházás viszont állami pénzből zajlott 1998 és 2002 között. Kell-e mondani: a magántulajdonos az akkori (s a mai) miniszterelnök hitvese. Kezdjük a földvásárlással. Orbán Viktor (papíron: Lévai Anikó) 2001. október 31-én 54 hektárnyi (539 380 négyzetméter) 762,98 aranykorona értékű Felcsút környéki földet vásárolt. Ez eddig rendben volna. A föld árát illetően azonban már van némi gond, mert a miniszterelnök(né) megint csak olcsón vásárolt. Aranykoronánként 8 ezer alatt, miközben a Fejér megyei illetékhivatal kimutatása szerint egy aranykorona akkori átlagára azon a vidéken elérte a 16 ezer forintot.20 De vajon ki adta el Orbánéknak fél áron (mindössze 6 millióért) az 54 hektárt? Bognár Sándor, a Herceghalmi Kísérleti Gazdaság Rt. vezérigazgatója. Akit két éve – már az Orbán-kormány alatt – neveztek ki a szóban forgó állami cég élére. A HKG Rt. ráadásul egyike volt annak a tizenkét állami gazdaságnak, amit Orbán pályázat nélkül privatizált 2001-ben. S vajon ki lett az immár magángazdaság többségi tulajdonosa? Bognár Sándor. Pontosan mikor? Két héttel azután, hogy Orbán(né) fél áron megvette tőle az 54 hektárt.

Mondtam, émelyítő történet lesz – de még korántsem vagyunk a végén. Mert mindössze hat héttel ez után újabb érdekes dolog történt. December 11-én az Országgyűlés roppant magas: 2,7 milliárd forintos címzett állami céltámogatást szavazott meg Felcsútnak és további öt szomszédos falunak, belterületi vízrendezés céljára. (Már ahhoz törvénymódosítás kellett, hogy ezt egyáltalán megtehessék. 2001 előtt ugyanis a tárgyév március 31-ig nyújthatták be a címzett támogatásokra szóló pályázatokat a helyi önkormányzatoknak, és ezt követően döntött róluk a kormány, majd a parlament. Orbánék tehát előrehozták a határidőt, a választások elé, így aztán nem is pályázatok alapján döntöttek, hanem csak „beruházási koncepciók” alapján.)

Ám most jön a java: „A Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium a harmincadik helyre sorolta a beruházást az előterjesztésről szóló szakvéleményében. A Fidesz-többség azonban előbb titkosította a parlament szakbizottságában erről folyó vitát, majd a hivatalos előterjesztő, a Pintér Sándor vezette Belügyminisztérium az első helyre tette a váli-völgyi összefogást. Így kapta meg negyven nappal Orbánék felcsúti földvásárlása után az év legmagasabb céltámogatását… második helyre szorítva egy kórház-rekonstrukciót.”21

Az Orbán család vagyonosodását vizsgáló parlamenti bizottság adata szerint: a felcsúti vízelvezetésre adott 2,7 milliárdos állami támogatás az abban az évben a költségvetésből hasonló célra fordított céltámogatási keret 90, azaz kilencven százaléka volt! A bizottság jelentésében olvasható ez is: „A támogatás, a vízjogi engedélyt kiadó Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság álláspontja szerint, szakmailag indokolatlan, az Állami Számvevőszék utólagos vizsgálata szerint pedig pénzügyileg erősen túlméretezett volt.”22

S hogy teljes legyen a kép: „Az Orbán-kabinet ugyanakkor 38 önkormányzat hasonló kérelmének elutasítását javasolta, köztük olyan területekét, ahol az árvíz hatalmas károkat okozott. 2001 márciusában árvíz sújtotta beregi települések, Csaroda, Jánd és a többiek hiába kértek, egyetlen fillért sem kaptak belterületi vízelvezetésre. A víz az emlékezetes év tavaszán abban a térségben több ezer házat sodort el.”23

Csupán a kormányfői lokálpatriotizmus kóros túltengéséről lenne szó?

Dehogy! „Ebből a támogatásból vásároltak meg 2001. december 11-én [tehát még azon a napon, amelyiken az Országgyűlés megszavazta a pénzt – D. J.] Felcsút határában egy három hektárt valamivel meghaladó, 84,47 AK értékű földterületet a beruházáshoz tartozó záportározó céljára, mégpedig annak a két nővérnek az egyikétől, akiktől Bognár eredetileg vásárolta a Lévai Anikónak olcsón továbbadott földet. A vételár 10 millió Ft, azaz 118 385 Ft/AK, ami hétszerese az akkori felcsúti átlagos földárnak és tizenötszöröse annak a vételárnak (7864 Ft/AK), amennyiért másfél hónappal korábban Lévai Anikó vásárolta meg Bognár Sándortól az említett földterületet.”24 Ezek szerint a Magyar Köztársaság állami költségvetéséből (önkormányzati áttétellel) történt túlfizetéssel kompenzálták a kormányfő családjának potom áron nyélbe ütött földvásárlását!

Mi jöhet még ezek után? Nézzük: „Csupán a kapubejárókra 1 milliárd 130 millió forint közpénzt költöttek Fejér megye hat településén a Váli-völgy vízelvezetése kapcsán. A térburkolati díszítőkövekkel és az árkok fölötti kocsi-behajtókkal együtt az Alcsútdobozon, Felcsúton, Kajászón, Óbarokon, Tabajdon és Válon megépült bejárók folyómétere átlag 110 ezer forintba került. »A címzett támogatás felhasználása, a pályázat indokoltsága és jogossága nem állapítható meg« – mondta ki az Állami Számvevőszék jelentése. A kapubejárók darabonként félmilliós átlagáron készültek (479 515 Ft), és összesen 2 357 darab van belőlük.

A Váli-víz csekély vízhozamú, keskeny medrű, lassú folyású patak. Az ÁSZ-jelentés szerint mégis 57 kilométernyi burkolt árok épült meg 1 milliárd 182 millió forintnyi közpénzen. Zárt csapadékcsatornára közel 78 milliót (3,3 kilométer), földárokra közel 182 milliót (17,7 kilométer) fordított a kivitelező Viadom Rt.”25

De hát miért ment végbe a magyar adófizetők milliárdjaiból ez az esztelen költekezés? A válasz: „A beruházást végző Viadom Rt. által a Magyar Államkincstárhoz benyújtott elszámolásból megállapítható, hogy a beruházáshoz az Orbán Viktor édesapjának többségi tulajdonában lévő Dolomit Kft. több tízmillió forint értékben szállított murvát, betont és a csapadék-levezető árkok kibélelésére szolgáló betonelemeket. A beruházás utólagos ellenőrzéséről szóló ÁSZ-jelentés rámutat, hogy a támogatás teljes összegének több mint 40 százalékát az árkok áthidalására szolgáló kapubejárók emésztették fel, amelyek ára az eredetileg tervezettet több mint ötszörösen haladta meg. Az Orbán Győző és családja tulajdonában álló Gánt-Kő Kft. honlapjáról pedig megtudható, hogy az e kapubejárókat burkoló… térkő szárított dolomitőrleményből készül.”26

Végül a pont az i-re: „A beruházás befejezését követően a felcsúti földárak a Fejér megyei átlagnál mintegy kétszerte gyorsabb növekedésnek indultak. A Lévai Anikó által négy éve 6 millió forintért vásárolt földterület mai forgalmi értéke – a környékbeli termőföldek átlagárát alapul véve – 34,3 millió forintra becsülhető. Belterületbe vonásuk esetén pedig – amire elhelyezkedésük alkalmassá teszi őket, és amiről Orbán Viktor a bizottság előtt elismerte, hogy volt már rá kezdeményezés… – értékük mai áron elérheti a 400 milliót is.”27

Orbán Viktor apjának cégei, mint az elején láthattuk, ugrásszerű vagyongyarapodáson mentek keresztül fia hivatalviselése idején. A váli beruházás iménti részletein túl álljon itt még két adalék. Az egyik a Dunaferr-ügy. A dunaújvárosi állami vaskohászati cég megújított vezetése 1999-ben 5 évre szerződést kötött a Dolomit Kft. vezetőjével, Orbán Győzővel, évi 140 millió forint értékben. Pályáztatás nélkül. A beszállítóváltás hivatalos indoka az volt, hogy Orbán Győző olcsóbban szállított. Utóbb (megint csak utóbb!) kiderült, hogy a dolgot egy könyvelési trükkel lehetett így beállítani: a kormányfő apjának a köve azért volt papíron olcsóbb, mert az árába nem számították be a szállítás költségét: azt külön számlázták…

A másik az autópálya-építés ügye. Szállított-e követ a miniszterelnök apja az állami nagyberuházásokhoz? A fia szerint nem. Mert ő lebeszélte erről: „Ez egy nagyon nehéz beszélgetés volt egyébként. Tehát ő nem értett ezzel egyet, de aztán végül azt mondta, hogy biztosan vannak olyan összefüggések, amiket én jobban látok, mint ő, és akkor ezt elfogadta. És onnantól kezdve ő nem vesz részt. Tehát minden, ami ezzel ellentétes hír, az légből kapott, üres vádaskodás” – jelentette ki a kormányfő 2001. augusztus 28-án a Magyar Televízióban.

Nézzük, mi történt valójában. „Az autópálya-építésre felkészült az Orbán-bánya is. Az olcsó sztrádatöltő anyag beszállításához a szülők és a testvér bányacége, a Gánt-Kő Kft. megszerezte a bányászati jogot egy várpalotai… önkormányzati képviselő… földterületére. Ám a készülő botrányból a miniszterelnök kérésére kimenekültek [idáig stimmel]: a bányászati jogot 2001 februárjában átruházták a papa vezette bányacég kereskedelmi igazgatójának betéti társaságára [erről már nem beszélt a fiú]. Így a startpisztoly eldördülése után fergeteges tempóban kezdhette meg a kőbeszállítást az elsőként elindított nagyberuházás, az M7-es autópálya felújításához. A pályázat nélküli kiválasztással felkért Vegyépszer–Betonút páros alvállalkozójának, a felcsúti Femol Kft.-nek az alvállalkozójaként.”28

Persze ez sem derült ki azonnal. „A Vegyépszer és a Betonút Rt. által alkotott Magyar Autópálya Konzorcium sokáig titkolta a sztrádaépítésben résztvevő 450 alvállalkozó névsorát… A Femol Kft. neve nem mondott semmit, egész addig, míg ki nem derült: a miniszterelnök a focimezén viseli a cég logóját…”29 És kiderült még valami. Az Orbán Győző alkalmazásában álló kollégának átpasszolt vállalkozás, a Bányaker 100 Bt. „az engedély jogerőre emelkedése előtt kezdte meg a beszállítást. Az engedélyezett mennyiséget idő előtt kitermelték. Amikor ez nyilvánosságra került, hetekig állt az építkezés! A szabályos engedélyre vártak, miközben az M7-es szájában tétlenül állt a konkurens cég kipróbált bányája Polgárdiban. Nem vették igénybe, inkább kivártak, míg a hivatalok soron kívül az orvbányászattal megkezdett kitermelésre nyomják a pecsétet.”30

Folytathatnánk még egy ideig, de ennyi is bőven elég ahhoz, hogy határozott igennel felelhessünk a föltett kérdésre: az Orbán família 1998 és 2002 közötti intenzív vagyongyarapodása a miniszterelnöki pozíció gátlástalan fölhasználásával történt. A néptől kapott közhatalmi mandátummal súlyosan és nagyon tudatosan visszaélve. Olyan tudatos elvetemültséggel, amelyhez foghatót hiába keresünk a többi magyar kormányfő esetében.

Félreértés ne essék: nem azt állítom, hogy Orbán Viktor korrupt miniszterelnök lett volna. A korrupció a fenti dolgokhoz képest szimpla ügy. Ott az történik, hogy a hatalom birtokosa részrehajló döntést hoz. Amellyel nem a köz érdekét szolgálja, hanem valakinek a magánérdekét, akitől cserébe ellenszolgáltatást fogad el. Nem tud ellenállni a hatalom környékén jelentkező kísértésnek, meginog egyszer, kétszer, háromszor – s aztán már maga is keresi az alkalmakat.

Orbán esetében nyilván nem erről van szó.

Hanem valami egészen másról: valami sokkal súlyosabb és sötétebb dologról.

Hogy pontosabban miről, arra csak a fideszes pártfinanszírozás mechanizmusainak megismerése deríthet némi fényt.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Jegyzetek:

13 A botrányt Rajnai Attila: Tokaji borcsaták II. című írása robbantotta ki. Élet és Irodalom, 2005. március. 11.

14 http://www.stop.hu/articles/article.php?id=
103416

15 Szabó Zoltán: Az ún. Orbán-bizottság munkája, 2005. In: Magyarország politikai évkönyve, 2006.

16 Ferenczi Krisztina: Szüret. Budapest, 2006, Diario Kft. 69. o.

17 Uo. 70. o.

18 Uo.

19 Uo.

20 Szabó: i. m. 445. o.

21 Ferenczi: i. m. 103. o.

22 Szabó: i. m. 447. o.

23 Ferenczi: i. m. 103. o.

24 Szabó: i. m. 448.

25 Ferenczi: i. m. 105. o.

26 Szabó: i. m. 448. o.

27 Uo. 451. o.

28 Ferenczi: 110. o.

29 Uo. 118. o.

30 Uo. 111. o.